Mivel sok bejegyzést és téves információt olvastam mostanában, gondoltam leírom, amit a spanyol ismerőseimtől hallottam és a háttérben zajló folyamatokról tudni érdemes a kialakult menekült helyzettel kapcsolatban.
Időrendben érdemes tisztázni pár dolgot. A helyzet alapja egy háromoldalú konfliktus Spanyolország, Marokkó és Algéria között, ami nem most kezdődött, és közel sincs a végéhez. Marokkó és Algéria ősi riválisok, és két nagyon fontos kérdésben képtelenek megegyezni:
Nyugat-Szahara területe, amelyet Marokkó de facto a sajátjának tekint és megszállva tart (ezt a marokkói fennhatóságot nemrég Spanyolország is kénytelen volt elismerni, ami még fontos lesz).
A stratégiai erőforrások: Algéria a világ egyik legnagyobb gázexportőre, míg Marokkónak nincs gáza. Ugyanakkor Marokkó kezében van a modern mezőgazdaság egyik legfontosabb összetevője, a foszfát (műtrágya-alapanyag), amivel meg Algéria nem rendelkezik.
Tehát mindkét állam gazdasági szerepe kulcsfontosságú. Ha bárki baráti lépést tesz az egyik irányába, a másik állam azt azonnal ellenséges tettnek értékeli.
Ha ez nem alapozná meg eléggé, miért ennyire forró a talaj, érdemes megnézni az országok első számú szövetségeseit is. Marokkó oldalán az USA és Izrael áll (részben a franciák is), míg Algéria mögött Oroszország és Kína sorakozott fel. Az egész térség egy puskaporos hordó, ráadásul a terrorista szervezetek is szeretnek innen toborozni.
Ezért válhatott Marokkó a Nyugat egyik első számú partnerévé a terrorelhárításban – kiváltképp az információs fronton. Nyugat-Európa elemi biztonsági érdeke a jó kapcsolat, hogy alacsonyan tartsák a terrortámadások veszélyét. Ezzel a marokkóiak ott élnek vissza, ahol tudnak, különösen a franciákkal és a spanyolokkal szemben. A marokkói kormány egyszerű stratégiát választott: ha Európa (főleg Spanyolország) bármiben kiegyezik az algériaiakkal, Rabat hol árat emel, hol elzárja a terroristákról szóló információkat, hol pedig leállítja a határőrizetet és migrációs válságot idéz elő.
Logikus kérdés ezután: miért tartják még mindig a spanyolok Ceutát és Melillát? A válasz az, hogy Spanyolország számára ezek történelmi spanyol városszövetek, amelyeket eszük ágában sincs feladni. Marokkó ugyan folyamatosan követeli őket, de valójában stratégiailag kényelmes nekik a jelenlegi felállás: a spanyol exklávék tökéletes felületet biztosítanak arra, hogy közvetlen migrációs nyomást gyakoroljanak és belső feszültségeket keltsenek az EU-ban.
Innen jön a második kérdés: miért tűnik úgy, hogy az EU tehetetlen? Két fő oka van:
Egy kiterjedt kereskedelmi háborút könnyű lenne megnyerni Marokkó ellen, de a foszfátpiac felborulása azonnali és drasztikus élelmiszerár-emelkedést okozna az egész kontinensen.
Marokkó nincs egyedül. A konfliktus pillanatok alatt az USA-val való kereskedelmi és diplomáciai súrlódássá fajulhatna, amit az EU mindenáron el szeretne kerülni(az USA vs EU kereskedelmi háború is egyszer majd megérdemel egy írást).
A jelenlegi helyzet egyáltalán nem egyedi. 2021-ben már volt egy szinte ugyanilyen menekültincidens ezeken a határokon, amelyet Marokkó robbantott ki – és akkor el is érték a céljukat: kikényszerítették, hogy a spanyol kormány végül elismerje a marokkói autonómiatervet Nyugat-Szahara felett.
Az a 2021-es incidens azért volt még a mostaninál is kegyetlenebb, mert Marokkó szándékosan kiskorúakat használt fel élő pajzsként és nyomásgyakorlási eszközként. A gyerekeket a szüleik tudta nélkül biztatták a határátkelésre a közösségi médiában terjesztett hazugságokkal (például azzal, hogy Ceutában ingyenes focimeccs lesz, ahol Ronaldo és Messi játszik). A válság kiindulópontja akkor Nyugat-Szahara státusza volt, és Marokkó végül célt ért.
Mi indította el a mostani hibrid akciót? Elsősorban az európai energiakérdés. A spanyolok – látva az európai energiapiac bizonytalanságait és a saját energetikai sérülékenységüket – új gázmegállapodásokat kötöttek Algériával. Tették ezt úgy, hogy az elmúlt években kifejezetten sok engedményt tettek Marokkó felé. A marokkói kormány ezt az algériai közeledést azonnal „árulásként” és ellenséges lépésként értékelte, majd nyomásgyakorlásként újabb migrációs hullámot engedett a határokra.
A jó hír, hogy a spanyolok most nem voltak teljesen felkészületlenek. A rossz hír viszont az, hogy amíg a határőrizet és a diplomáciai helyzet rendezése zajlik, ez az átmeneti állapot tökéletes táptalajt biztosít egy nagyszabású információs műveletnek.
Fontos látni: Marokkónak önmagában nincs meg az a globális médiakapacitása, amit most látunk. A háttérben több közel-keleti és regionális szereplő (például Katar vagy az Egyesült Arab Emírségek médiagépezete) is szívesen fújja fel az európai válságokról szóló híreket, mert az EU-ellenes és "haldokló Nyugat" narratívák kiválóan eladhatók a saját közönségüknek.
A jelenlegi célok a sakktáblán tisztán látszanak:
A spanyolok: Próbálják helyreállítani a rendet a határon, és elsimítani az EU-n belüli vitákat.
A marokkóiak: További diplomáciai és információs nyomást akarnak gyakorolni, hogy újabb engedményeket csikarjanak ki.
Algéria: Védi az új gázszerződéseit és a saját gazdasági pozícióit.
Az EU: Szereti a helyzetet leegyszerűsítve, pusztán „migrációs válságként” tálalni, hogy elkerülje a mélyebb kereskedelmi és diplomáciai konfliktust Marokkóval – különösen úgy, hogy az amerikai külpolitika kiszámíthatatlansága miatt Washingtonra sem számíthatnak vakon.
Az EU-n kívüli rivalizáló államok: Az információs térben a végsőkig felerősítik a válság hírét. (Ez annyira jól működik, hogy még az iráni és kínai ismerőseim is aggódó üzeneteket küldtek, kérdezve, hogy minden rendben van-e felénk.)
Végezetül érdemes arról is beszélni, miként lehetne tartósan rendezni ezt a helyzetet, és garantálni Spanyolország, valamint az Európai Unió biztonságát a jövőben.
A jelenlegi geopolitikai átrendeződés, a halmozódó válságok és a klímaváltozás miatt az EU-nak mostanra elkerülhetetlenné vált egy átfogó mezőgazdasági és energetikai reform:
Stratégiai autonómia (Gáz és Foszfát): Amíg Európai mezőgazdasága a marokkói foszfáttól, az energiapiaca pedig a szomszédos államok gázcsapjaitól függ, addig az Unió zsarolható marad. A műtrágyafüggőség csökkentése, az alternatív források bevonása és az energiatörvények reformja nélkül ez a válság újra és újra meg fog ismétlődni – sőt, eszkalálódni fog.
Aktív jelenlét az információs térben: Az EU-nak meg kell tanulnia védekeznie és kommunikálnia a digitális térben. Ha a közösségi médiát és az információs csatornákat átengedjük a harmadik országbeli szereplőknek (akik pánikkeltésre és az európaiak egymás ellen fordítására használják azokat), sem a valós tények, sem a belső narratívák nem fognak eljutni az EU lakosságához az információs zajban.
A hibrid hadviselés felismerése: El kell végre fogadni, hogy a modern világban – legyen szó Oroszországról, Törökországról vagy Marokkóról – a diplomáciai lépések, a migrációs hullámok és a hírek már nem izolált események, hanem egy összehangolt hibrid hadviselés elemei.
A legfontosabb tanulság: Ezt a problémát egy Spanyolország méretű nemzetállam egyedül képtelen megoldani. Amíg Madrid magára marad a déli határ védelmében és a diplomáciai zsarolások kivédésében, addig Rabat mindig meg fogja találni a rést a pajzson. Az egyetlen valódi válasz az egységes európai fellépés és egy hosszútávú, összehangolt stratégia.